A nácik 1941 decembere után, vagyis a Moszkva alatt elszenvedett vereség után szánták rá magukat a „zsidókérdés végső megoldására”, melynek koordinálására 1942. január 20-án a Berlin melletti Wannsee-n politikai, katonai és rendészeti vezetők részvételével szigorúan titkos konferenciát tartottak.
A konferencia jegyzőkönyvét az az Adolf Eichmann vezette, aki később itt Budapesten is személyesen irányította a zsidók tömeges megsemmisítését, akkor még a Birodalmi Biztonsági Főhivatal alezredese volt és a holokauszt lebonyolításának „karmestere”, aki már akkor a „zsidókérdés” legnevesebb specialistájának számított.
A szövetségesek nem tudtak arról, hogy Wannsee-ban a nácik konkrét terveket készítettek a megszállt országokban élő mintegy 11 millió zsidó meggyilkolására, a fanatikus nácik gyors ütemben megkezdték a terv végrehajtását, melyet fontosabbnak tartottak még a világháború megnyerésénél is.
A helyzet olyan volt itt Magyarországon 1944-ben, hogy az életmentés vált az egyedül követhető politikává. 1944-ben végrehajtották a vidéki zsidók deportálását, és már beteljesedőben volt a megmaradt budapesti zsidóság végzete is. Ekkor jött el a történelmi pillanata azoknak a hősöknek, akik félretéve minden taktikai megfontolást, az emberi életek megőrzését, a pusztulásra ítéltek megsegítését, a gyilkosok kezének lefogását tartották szem előtt.
Svédország válasza a nácik zsidóellenes politikájának emberi következményeivel szemben úgy alakult, hogy amikor először szembesültek velük, a külügyminisztérium lényegében hasonlóan reagált, mint a többi nyugati hatalom: erkölcsi közömbössége az emberi szenvedés iránt a zsidók iránt hosszú ideje fennálló magatartással és előítéletekkel függött össze, ezért bürokratikus akadályokat emeltek azok elé, akik segítséget vártak tőle. De amikor a nácik zsidóellenes politikája közelről érintette már a svédeket, vagyis amikor már Skandináviában is megnyilvánult, a svéd vezetés képesnek bizonyult belátni, amit a nyugati demokráciák más vezetői nehezen fogtak fel, vagyis hogy a válság példátlan a modern Európa történelmében, ezért felül kell emelkedni a régi előítéleteken, és cselekedni kell, ami egyaránt szükséges és erkölcsileg helyes.
A svéd külügyminisztériumban, illetve a kormányban az amerikai kormányzat, illetve War Refugee Board partnerre talált, melynek segítségével kísérletet tehetett rá, hogy a háborús viszonyok között védelmet nyújtson az elesett üldözötteknek a svéd Vöröskereszt is. Valdemar Langlet vezette budapesti irodája 1944 májusától menlevelet (Schutzbrief) adott bizonyos üldözötteknek. 16 részleget állított fel, majd több intézményt folyamatosan védnöksége alá helyezett.
A Svéd Királyi Követség – már korábbi elhatározás alapján – svéd rokonokkal, közelebbi svéd kapcsolatokkal rendelkezőknek Ivan Danielsson követ aláírásával svéd útlevelet adott, melynek tulajdonosa “védettséghez” jutott.
Július 9-én érkezett Budapestre Raoul Wallenberg svéd követségi titkár. Kifejezetten a zsidó üldözötteket segítő céllal, melyhez az anyagi hátteret az amerikai Menekültügyi Bizottság (War Refugee Board) biztosította.
Wallenberg nagysága abból fakadt, hogy felül tudott emelkedni a korabeli politika szennyes áradatán, melynek örvénye végül magával sodorta, és a mélybe húzta. Ugyanakkor a svéd diplomata küldetésének is megvoltak a politikai előfeltételei.
Wallenberg lényegében átvette és kiterjesztette elődei kezdeményezését, amikor nagy számban nyomtattatott színes borítójú svéd menlevelet (Shutz-Pass) a zsidók számára, mely az „ideiglenes svéd útlevél” továbbfejlesztett változata volt. Ezen a kibocsátó felkérte az illetékes magyar hatóságot, hogy szíveskedjék a nevezettet érintő esetleges intézkedéskor azt a körülményt, hogy az illető, amint utazni lehet, beutazhat Svédországba, jóindulatú szíves figyelmére méltatni.
Az ilyen okmányok iránti igény rohamosan növekedett, mert birtokosaik bátrabban mozogtak. Többen próbálkoztak, hogy a csillagos házakat elhagyják, és valamiképp felújítsanak vagy megteremtsenek rejtőzéshez, meneküléshez vezető kapcsolatokat.
Mégis, a számok mögött valós folyamatok voltak, a védlevelekre is épített bujkálás egyre kiterjedtebbé vált. Viszont a „védett házak” intézményét Wallenberg vezette be Budapesten, az amerikai zsidók által rendelkezésre bocsátott hatalmas összegekből, feltehetően a War Refugee Board szakértőivel való egyeztetés után.
A svéd diplomáciai státuszt élvező humanitárius megbízott, Raoul Wallenberg Magyarországra érkezésétől a nyilas államcsínyig, majd egészen Pest felszabadulásáig nagyszabású szervezőmunkát végzett.
Wallenberg külön irodát létesített az oltalomlevelek kiosztására, humanitárius osztályt és szociális osztályt szervezett, gyermekotthonokat állított fel, élelmiszert, gyógyszert és kötszert vásárolt és raktározott, továbbá szükségkórházat, konyhákat, szállítási részleget állított fel, melynek nagy létszámú, túlnyomóan zsidókból álló személyzete különleges védettséget élvezett.
1944 október elején Wallenberg Svédországban volt, azonban nyugtalanító hírek érkeztek hozzá Magyarországról, és ő, bár lehetősége lett volna rá, hogy biztonságban, otthon maradjon, visszatért Budapestre, hogy folytassa a személyes segítséget. 1945. január 10-én, amikor utoljára találkozott Per Angerrel, akkori munkatársával, aki már 1942 óta teljesített diplomáciai szolgálatot Budapesten, ezt mondta neki: „Számomra nincs más választás. Elvállaltam ezt a megbízást, és soha nem tudnék úgy visszatérni Stockholmba, hogy nem tettem meg minden tőlem telhetőt azért, hogy a legtöbb zsidót mentsem meg.
Wallenberg együttműködést épített ki más követségekkel és külföldi szervezetekkel, például a Nemzetközi Vöröskereszttel, melynek Budapesten tartózkodó megbízottja, Friedrich Born már 1944 májusától közbenjárt a zsidók érdekében. Wallenberg Carl Lutz-cal, a svájci követség alkonzuljával és a Vatikán követével, Angelo Rotta apostoli nunciussal együtt igyekezett politikai nyomást gyakorolni a nyilasokra, amikor a háború már Magyarország területére ért, és 1944. október 15-e után újra „teljes sebességre” kapcsolt a népirtás gépezete.
Pest felszabadulása után a szovjet titkosszolgálat elrabolta Wallenberget, a sofőrjével, Lagerfeld Vilmossal együtt Moszkvába hurcolta, és úgy bánt vele, mintha kém lett volna, végül pedig állítólag a Ljubljanka börtönében meggyilkolta, mely események megtörténésében politikai szempontok játszottak közre.
Sorsa sokáig tabu volt Magyarország, a Szovjetunió és nyugati hatalmak közötti diplomáciai viszonyban, Budapesten mindössze rá csak a róla elnevezett utca és az itt látható relief helyén volt pléh tábla emlékeztetett.
A rendszerváltás idejére eső magánkezdeményezés keretében 1989. augusztus 4-én, Wallenberg születésének 77. évfordulóján a róla elnevezett utca és a Pozsonyi út sarkán álló házra az 1946 óta ott lévő emléktábla helyére bronzdombormű került.
Barátommal Herskovits Györggyel egész egyszerűen méltatlannak találtuk Wallenberghez azt a kopott, rozsdás pléhlemezt, a nagy rendszerváltó események árnyékában Bottos Gerő szobrászművésztől megrendeltük az időtállóbb reliefet. A megbízási szerződés dátuma 1989. március 1-je volt, szűk fél év múltán pedig már az avatásra is sor került.
Emlékezetem szerint az előkészületek során mindössze két kisebb probléma merült fel: a közterületre kikerülő munka zsűrizésekor néhányan azt feszegették, hogy miért éppen Bottos Gerő nyerte el a megbízást.
Megrendelőként azt a választ adtuk, hogy mivel mi álljuk a költségeket, s mert régi tisztelői vagyunk a szobrásznak, személyéről nem lehet vitatkozni.
Ennél komolyabb akadálynak tűnt az a követelés, amit az akkor már éppen csak hivatalban lévő Fővárosi Tanács fogalmazott meg. Mint ez ügyben illetékes hatóság kezdetben ragaszkodott ahhoz, hogy a régi emléktábla szövege változatlan formában kerüljön át a domborműre. A „Pest ostroma alatt eltűnt” – kitétel azonban már elfogadhatatlan eufemizmusnak bizonyult 1989 közepén.
A kompromisszumos megoldás alapján az ominózus utolsó mondat elmaradt, s helyette Wallenberg neve alá két – az 1912-es születési és az 1947-es, a feltételezett halálozási – évszám (s egy kérdőjel) került.
Emiatt viszont a dombormű leleplezésekor tört ki kisebb botrány. Az ünnepségre meghívott Per Anger, Svédország nyugalmazott kanadai nagykövete, aki az 1944-es budapesti mentőakcióban Wallenberg segítőtársa volt, s aki még a 90-es évek közepén is azt feltételezte, hogy egykori barátja a Gulag valamelyik lágerében sínylődik, emelt hangon tiltakozott az
1947-es évszám feltüntetése ellen, hiszen „Wallenberg még él!”
Fellépésének eredményeként az avatás utáni hetekben a szobrász levéste a domborműről a második évszámot s a mögötte álló kérdőjelet, mintegy bronzban is megörökítette, hogy Wallenberg mindannyiunk szívében még él.
Dr. Rényi Gábort
[rule style=”rule-dotted” ]
